A legutóbbi szombaton meglehetősen szokatlan dolog történt a Telekin, jóval többen voltunk, mint egy minjen, a kék szoba mégis gyanúsan üres maradt, legalábbis a rabbi dróséjáig, amely mindig egy új szakaszt jelez a reggeli istentiszteletben. Talán mindez annak köszönhető, hogy ezúttal hiányoztak veterán smúzolóink, a csevegésben mutatott szakértelmük és tapasztalatuk hiányát pedig az imaszoba teljes mértékben ki tudta használni, következésképpen nem volt szükség tartalékosokra a minjent igénylő imák befejezéséhez.
A szokásosnál több vendéget köszönthettünk sorainkban, ott volt Yaniv, aki eredetileg francia, de most éppen Pozsonyban él, és a budapesti Tzivia (leánykori nevén Perlaki) és pozsonyi Mendel Meyers esküvőjére érkezett a fővárosba. Vendégeink voltak még Feivel, a Ziegler Yeshiva egyik diákja, aki jelenleg Izraelben tanul, valamint Sydney, bár nem Ausztráliából, akiket Anna és Bogi kísért el Budapestről.
Nem kevés érzelemmel töltötte meg az ima idejét Michael Miller és Mihaella jelenléte a CEU-ról, akiknek, biztos vagyok benne, hamarosan búcsút kell mondanunk, hiszen ki tudja, mennyi ideig lehetnek még közöttünk.
A drósét a Lág báómer-nek szenteltük, bár sajnos a máglyaállítás és ruhaégetés ezúttal elmaradt. Értesültünk azonban Rabbi Akiva 24 000 diákjának történetéről, akik mindannyian meghaltak, mert nem adták meg a kellő tiszteletet egymásnak. Rabbi Akiva legfontosabb tanítása az volt, hogy “szeresd úgy a felebarátodat, mint önmagadat, ez a judaizmus legfontosabb alapelve”. Vajon ez a 24 ezer diák hogyan hagyhatta figyelmen kívül mesterük legfontosabbnak tartott intelmét?
Néhány válasz erre a kérdésre:
Kornél szerint “csak diákjai halála után ismerete fel Rabbi Akiva, hogy mennyire fontos úgy szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat, ezért csak azután kezdte el ezt tanítani, miután a tanítványok már halálukat lelték.”
Michael Miller szerint: “talán nem tisztelték vagy szerették önmagukat, ennélfogva teljesítették ugyan a rabbi tanítását, ugyanakkor nem tisztelték eléggé egymást.
Mojsi Hurwitz szerint pedig “amit sokat ismételgetünk, azt gyakran már nem is halljuk.”
Vendégeink szerint Rabbi Akiva bár megfelelően tanította ezt az alapelvet, a diákok nem tudták magukévá tenni és elsajátítani, a Tóra egyik kiemelt elve maradt, de nem vált az életük részévé.
Az egybegyültek némi unszolására, hogy végre egy haszidikus válasz is érkezzen, a rabbi két megoldást is felkínált a haszid rabbik tanítása alapján:
1.Shem Mishmuel csortkovi rabbi szerint a tisztelet abból következik, hogy megbecsüljük a másik azon tulajdonságait és képességeit, melyekben jobbnak mutatkozik nálunk. Mindannyian I-ten teremtményei vagyunk, úgyis mint individuumok, tehát mindannyiunkban van valami, ami a másikból hiányzik és pontosan ez az az egyediség, ami tiszteletet érdemel.Azonban, amint azt a múlt héten említettük, úgy szeretni valakit, mint önmagunkat annak is lehet a következménye, hogy úgy tekintünk mi magunkra, mint az egyetlen egész részeire. Lényegében egy test vagyunk, ahol a különböző embereket a különböző testrészek jelölik, mindegyik rész külön, de mégis együttesen működik az egész érdekében.
Mivel mindannyian részei vagyunk az egésznek, a részeknek nem szükséges, hogy tiszteletet mutassanak egymás iránt, hiszen lényegüket tekintve egyazon dolgok. Ahogy a kéz nem tiszteli a fejet, ugyanúgy a fej sem fogja tisztelni a kezet, tehát nem kell tisztelnünk egymást sem.
És pontosan ez a rész, ahol a tanítványok hibáztak, mert bár igaz, hogy mindannyian az egész részei vagyunk, ugyanakkor mindannyian individuumok is vagyunk, és mint egyéniségek szükséges, hogy tiszteljük egymást.
Tehát Shem Mishmuel szerint a hibájuk éppen az egymás iránti szeretetük volt, mert csak a nagy egész részeként tekintettek önmagunkra, és így nem tudták értékelni azokat az alkotóelemeket, melyek egyediek és függetlenek az emberben.
2.A Lubavicsi rabbi egy alternatív magyarázatot adva a diákok hibáját az egymás iránti szeretetük „túlcsordulásaként” magyarázza.
Rabbi Akiva-nak volt egy másik üzenete is a tanítványainak, talán egy nem kevésbe fontos. A vallásos életnek , a „mesiras nefesh” indíttatására, önfeláldozással és odaadással kell járnia, amikor az egyén a személyes nehézségeket és akadályokat figyelmen kívül hagyva akarja teljesíteni vallási kötelezettségeit.
Ebből következik, hogy amikor valaki olyan embert lát, aki bajban van és segítségre szorul, a felebaráti szeretet értelmében mindent megtesz, hogy a segítségére legyen. Ne felejtsük azonban, hogy valakinek spirituális segítséget nyújtani ugyancsak a felebaráti szeretet kifejeződése, következésképpen, ha mondjuk hibát találunk abban, ahogy az egyik felebarátunk a vallási szertartást végzi, akkor szívességet teszünk neki azzal, hogy segítségére sietünk.
Próbáljunk elképzelni egy breszlovit és egy habadnyikot Rabbi Akiva diákjai között. A breszlovi látja, hogy a habadnyik nem tapsol az ima közben stb., szeretne neki segíteni. Összetűzésbe keveredik a habadnyikkal és puszta szeretetből azt mondja neki, hogy tapsoljon elüldözendő a negativitást. A habadnyik ugyancsak szereti a breszlovit, és hasonlóan segítene rajta, így azt javasolva a breszlovinak, hogy nem szabadna tapssal zavarnia az imádkozást, ezt kerülni kell, mint a pestis, amely végül megöli mindegyikőjüket.
Normál körülmények között itt a történet véget is érne, de önzetlenek voltak, nem hagyták magukat, ragaszkodtak a véleményükhöz, nem tágítottak, kötötték az ebet a karóhoz … és LŐN, 24 000 halott.
Az üzenet pedig a segítségnyújtáson és a szereteten túl, hogy emlékezzünk arra, másoknak is van agyuk és saját véleményük, és még ha különbözik is a miénktől, attól még tisztelni kell a döntéseiket.
A kiddus családias volt, természetesen a vendégeink is szóhoz jutottak. Az egyik legemlékezetesebb megnyilatkozás Sydney-hez köthető, aki szerint túl sokat koncentrálunk a Chilul Hashem-ra, arra hogy úgy cselekedjünk, hogy azzal ne hozzunk szégyen I-ten nevére, így túl gyakran adjuk fel saját magunkat, és nem értékeljük eléggé a Kiddush hashem-et, holott inkább arra kellene figyelnünk, hogy tetteink a Mindenhatóra tiszteletet és dicsőséget hozzanak. “Ha valami amit jól csinálunk a Telekin, akkor azt, hogy itt megvalósul a kiddush hashem, remek tapasztalataink voltak eddig Budapesten és a Telekin”-mondta Sydney, és bár nem ez volt a pontos megfogalmazás, nemhogy Sydney üzenetének pontos megismétlése, de mégiscsak közelít ahhoz, még ha ő jobban is öntötte szavakban, mint most én.
Végül az étkezés utáni áldás előtt Zelig felvetette a heti szakasz utolsó részének egyik kérdését. A passzus egy izraelita nő fiának és egy izraelita férfinak a vitájáról szól. Rashi-tól tudjuk, hogy a fiú áttért a judaizmusra. A részlet egyéb zavaros elemein túl a fő kérdés az, vajon miért volt szükséges erre a megtérésre.
A kérdésre a következő válaszok születtek:
Az anyai ágon történő öröklés csak azután kezdődött, hogy a Tórát megkaptuk, ezért akik a Tóra átvétele előtt születtek, azoknak szükségük volt a megtérésre. Egy alternatív magyarázat szerint pedig nem is igazán megtérésről, mintsem az egyiptomi életformáról a zsidóra történő váltásról van itt szó.
Bármelyik megoldást is részesítjük előnyben Gut Sábesz és viszlát a következő szombatig.
